2011. március 31., csütörtök

Huszonnegyedik rész (Alex)

Hát, ez elég hosszú részre sikerült, de sebaj! Remélem élvezni fogjátok ;)
____________________________________________________________

A kocsiban ültünk, amikor egyszer csak Heidi megszólalt.
- Nincs kedved sétálni egyet? - kérdezte, mikor egy park előtt mentünk el.
- De. - mondtam, és lekanyarodtam. A park szélénél leparkoltam a kocsival, és kiszálltunk.
Lassan, szinte andalogtunk a parkban. De ez most nem zavart, mert Heidivel voltam. (Máskülönben már rég megőrültem volna ettől a tempótól.)
- Tudod... teljesen más vagy, mint ahogy elképzeltelek...
Ezen meglepődtem.
- Miért, milyennek képzeltél?
- Hát...ha az ember rád néz...akkor egy nagydarab, és ijesztő fickót lát, akiről azt hinné, hogy milyen morc, és, hogy...milyen sokat eszik...- mondta mosolyogva.
- Hogy jön ide, hogy mennyit eszek? - kérdeztem én is mosolyogva.
- Úgy, hogy...olyan... nagy vagy! És olyan keveset eszel. Miből tartod fent magad? Tuti nem ebből a kevés kajából.
- Nem szoktam sokat enni. Nem azért, mert koplalok, vagy valami. Alapból... Szerinted milyen vagyok?
- Egy nagyon nagy és nagyon kedves ember. - mosolygott - Türelmes vagy, ügyes, és ha kell, harcias. Kész vagy megmenteni bárkit, aki bajban van. És, amit csak sejtek, az az, hogy... szerintem hűséges lehetsz, jó társ...Ja, és szeretsz hülyéskedni - tette hozzá, majd rám nézett.
- Hú...- mondtam - Ilyet sem mondtak még...
- Tényleg?
- Aham... Tudod, én olyan világban nőttem fel, ahol mindenki háborúzott mindenkivel, és mindenki utált mindenkit. Már nagyon fiatalon elküldtek harcolni. Ha ilyen gyerekkorod van, megtanulod, mi az a fegyelem, önkontroll, és mi az az igazi élet-halál harc...De, ahogy halad a kor, úgy húz magával, így lehet, hogy bizonyos dolgok elvesznek, értéktelenné válnak.
- Hm...Hány éves vagy?
Ez a kérdés meglepett. Nem számítottam rá.
- Több, mint te.
Egy darabig csöndben sétáltunk.
- Ugye nem azért jöttél oda a szerkesztőséghez, mert ott akarsz dolgozni? Valami más ok miatt.
Na, ez lepett meg  igazán!
- Honnan veszed? - kérdeztem.
- Nem vagyok hülye, Alex. Sose semmi miatt nem lennék képek elhinni, hogy ott akarsz dolgozni. Te nem az a típus vagy.
- Hát nem, tényleg nem...
Nem láttam értelmét letagadni, vagy hazudni. Heidi jó emberismerő. Úgyis rájönne.
- Elmondod mi a munkád? Vagy... nem lehet?
- Elmondanám. Ha lehetne...
- Értem.
- Szerintem... ez a világ nagyon el lett cseszve. Folyton háborúk dúlnak, hol ezért, hol azért. Van, hogy tök értelmetlen dolgok miatt, esetleg azért, mert egy szerencsétlen ember eltolt valamit. Na meg, ott van a szuper fejlődés. oké. Jó, hogy fejlődünk, meg minden, de ne ennyire. Már annyi mindent feltaláltak, amitől odáig vannak, meg vissza, és lehet, hogy az épp egy nagy baromság. Ez a túlzott fejlődés fogja a Föld vesztét okozni.
Ránéztem Heidire. Figyelt, de most elgondolkozott valamin.
- Bocs. - mondtam. - Nem akartam előidézni ezt a világvége hangulatot, vagy szentbeszédet tartani.
- Ja, semmi baj. Én egyet értek veled.
- Tényleg?
- Aha...remélem egyszer majd elmondhatsz többet is magadról...
- Én is. - motyogtam, de tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Sajnos...
Ekkor meghallottam valamit. Aztán a semmiből előugrott öt fél-démon. Ó, a francba!
Megtámadtak minket. Vagyis, először csak engem, mintha Heidit észre se vették volna. De nem is baj. Amelyikek nekem jöttek, nem élték túl. Aztán kettő Heidire támadt. Gyorsan odaugrottam hozzájuk, és leráncigáltam róla az egyiket. Amíg azzal dulakodtam, láttam, hogy Heidi a táskája után nyúl, és kiránt két dolgot. Pont láttam, amikor a támadója szemébe fújt, de az meg se rebbent, ezért fogta a másik valamit, és... leszúrta a fél-démont. Egyenesen szíven döfte. Egy pillanatra leblokkoltam. Te jó ég! Nem semmi ez a nőszemély! Ez tetszik - vigyorogtam magamban. Ekkor vettem észre, hogy még mindig az egyik támadó nyakát szorongatom. Hoppá! Hát ez...kipurcant. Na, de sebaj. Ő is megtette volna ezt velem.
- Heidi! Heidi, jól vagy? - kérdeztem, miközben lerángattam róla azt a böhöm nagy állatot, és felsegítettem a földről.
- Mit... mit akartak... ezek? - lihegte.
- Annyira sajnálom! Nem akartalak belekeverni ebbe az egészbe!
- Mondd már el, hogy mi a jó francot akartak! - ripakodott rám.
- Engem. Meg akartak ölni. Tudod... ez a munkámmal jár. - mondtam, miközben már visszafelé sétáltunk.
- Hát, ez csodás. Igazán csodás. Na de mindegy... Csudába! A táskám...gyorsan visszaszaladok érte.
- Oké.
Gondoltam, nem kell visszamennem vele, hisz csak egy lépésnyire vagyunk tőle. Hát, nagyot tévedtem.
Egyszer csak, egy velőtrázó sikoly törte meg a park csendjét. A francba! Visszarohantam, de elkéstem. A támadó eltűnt, Heidi pedig a földön feküdt. Vérzett. Ó, ne! Ne, ne, ne! Csak vért ne! Nem akarom pont most elveszteni a fejemet. Még kevésbé akarom megölni Heidit.
Vettem egy nagy levegőt, és odamentem Heidihez. Óvatosan felnyaláboltam a földről. Fél perc alatt a kocsinál voltam. Beraktam őt a hátsó ülésre, majd gyorsan megkerültem az autót, és bevágódtam az első ülésre. Beindítottam a kocsit. olyan gyorsan száguldottam az utakon, ahogy csak tudtam. Tíz perc alatt a központban voltam. Mielőtt kiszálltam, Heidi megszólalt.
- Alex...
- Itt vagyok! Nem lesz semmi baj. Ígérem!
- Az a trutyi... - nyögte.
- Milyen trutyi? - kérdeztem tök fölöslegesen. Tudtam, hogy arról a méregről beszél, amit nekem is beadtak. - Semmi baj! Ne foglalkozz a trutyival! Ne foglalkozz most semmivel! - mondtam, miközben kiszedtem a kocsiból.
Berohantam vele az épületbe. Egyenesen az orvosi szobába mentem Tedhez. Berúgtam az ajtót, mire Ted felkapta a fejét.
- Ne ijesztegess, ember!- mondta, majd meglátta a kezemben Heidit - Mi történt?
- Megtámadtak minket, és neki is beadták azt a mérget, amit nekem is.
- A francba! nem végeztem el minden kutatást, de lehet, hogy emberre halálos.
- Mi? És nincs valami ellenszer, vagy mit tudom én mi?
- Nincs. Még.
- És mikor lesz? - már szinte kiabáltam.
- Nem tudom. De fektesd ide. - mutatott az egyik ágyra.
Teljesen kétségbeestem. Nem halhat meg! nem lehet, hogy ez a méreg elvegye őt tőlem! Nem! És, ha meghal, az csak is egyedül az én hibám lesz. Senki másé, csak is az enyém! ha nem áltatom magam, hogy lehet köztünk valami, mindez most nem történt volna meg.
- Alex. - hallottam Ian hangját magam mögül. - Gyere ki. Hadd csinálja nyugodtan Ted a dolgát.
- Nem. Itt kell maradnom vele. - mondtam határozottan.
- Alex... kérlek.
- Nem. Vigyáznom kell rá!
- Most nem tudsz érte tenni semmit sem. Gyere ki!
- Azt mondtam, hogy NEM! - morogtam. Teljesen elborult az agyam. Össze voltam zavarodva. égtelen düh lángjai lobbantak bennem. Hirtelen elborított mindent a vörös köd. A vér egyre jobban csábított, harcra vágytam. Inni akartam. Kioltani egy életet.
Nem hagyhatom, hogy a szomjúság, és az ölni akarás felül kerekedjen rajtam. Most nem. Próbáltam lenyugtatni magamat, nem sok sikerrel, de az azért eljutott még az agyamig, hogy senkinek sem tenne jót, ha itt maradnék.
- Rendben. Kimegyek. De hagyjatok békén! - mondtam.
Nem ismertem a hangomra. Ez tényleg az enyém volt?
Kirontottam az orvosi szobából. Mögöttem jöttek a többiek, kivéve Ian. Ő még beszélt valamit Teddel. Lementem a konditerembe. A srácok még sutyorogtak valamit, majd Fred és James elment az ellenkező irányba. Chris jött utánam. Kivágtam  a konditerem ajtaját, és odamentem a boxzsákhoz. Elkezdtem püfölni. Teljes erőmből, ahogy csak tudtam. Pár percig bírta csak a zsák, majd szétrepedt, és darabokra hullott. Volt még pár zsák a teremben. Sajnos mindegyik így járt, de legalább végre sikerült elűznöm a fejemből a vörös ködöt, de még mindig iszonyat dühös voltam. Rohadékok! Megtámadni egy nőt? Bár... ezeket semmi sem érdekli.
- Megnyugodtál? - kérdezte halkan Chris.
- Nem. - válaszoltam. Igaz, a hangom nyugodt volt, de ami belül tombolt bennem, azt még egy hurrikán is megirigyelte volna.
Úgy éreztem, városokat tudnék porrá zúzni. De le kell nyugodnom! Heidiért. A többiekért!
Vettem egy nagy levegőt, és lehunytam a szemem. Mozdulatlanul álltam egy darabig. Mélyeket lélegeztem, amíg tényleg le nem nyugodtam.
Chris észrevette, mert elkezdett beszélni.
- Ijesztő voltál. Mindenki azt hitte, hogy nekiugrasz Ian, vagy Ted torkának.
- Sajnálom.
- Tudom. De ne nekem mond, hanem...
-...Tednek és Iannek. Tudom.
- Nem érzed mostamában, hogy jobban vágysz a vérre?
- Hát... eddig nem. De na nagyon nehezen tudtam kontrollálni magam Heidi mellett.
- Jól sejtette...- motyogta Chris, inkább magának, mint nekem.
- Mit?
- Ted úgy gondolja, hogy ebben a méregben van valami, ami felerősíti a vámpírgéneket.
- Na, és Heidi? Ő ember.
- Lehet, hogy őt ez a valami... megöli.
- És, ha nem?
- Ha nem öli meg, akkor valószínűleg erősödnek az érzékszervei. Mintha vámpír lenne. De, persze nem annyira. Sőt, még feleannyira sem, de erősebbek lesznek.
- Mi? Ő... ő is vámpír lesz?
- Nem.
- Vissza megyek hozzá.
- Biztos?
- Igen.

Mikor visszamentem, már csak Ted volt ott Heidivel. olyan gyászos képet vágott. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel itt.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Heidi...m...
- Ki ne mond! - szóltam rá. - Ki nem merd mondani! Még amúgy sem biztos. Vele is az történik, mint velem. Te mondtad, hogy ideiglenes... - nem fejeztem be. Nem tudtam. - Ugye? - kérdeztem végül.
Odasétáltam az ágyhoz. Félig fölé hajoltam.
- Nem valószínű. Alex, ő ember!
Nem. Ez nem történhet meg!
- Kérlek... mondd, hogy... - kezdtem,de elbicsaklott a hangom.
lehunytam a szemem. Egy könnycsepp gördült le az arcomról Heidi mellkasára. Mikor összeszedtem magam felnéztem Tedre.
- Várjunk! Kérlek! Legalább annyit, amennyit én voltam...
- Rendben.
- Köszönöm. És sajnálom az előbbit!
- Semmi gond.
Kimentem. Nem bírtam ott maradni. Szerettem volna, de nem ment. Lehajtott fejjel jártam-keltem napokon keresztül. Senkihez sem szóltam egy szót sem. most már nem tagadhattam senki előtt sem, legfőképpen magam előtt nem. Ahogy a kis kamaszok mondanák: Teljesen, és totálisan belezúgtam!
Minden nap csak egy kicsit tudtam bent maradni Heidinél.
Letelt az idő, amit Tedtől kértem. Ő is figyelmeztetett.
- Kérlek, adj még két napot! Egy perccel sem többet.
- Rendben, de ha addig nem történik semmi, bele kell nyugodnod a tényekbe!
- Tudom.
- Két nap, Alex. Nem több.
Még mindig semmi. Ebbe beleőrülök! Nem veszthetem el ilyen hamar! csak most kezdtük megismerni egymást.
Már csak másfél órám volt a Tedtől kért két napból. Éjjel két óra volt. Úgy éreztem, muszáj bemennem hozzá. Halkan járkáltam. A többiek vagy aludtak - már amennyit egy fél-vámpír aludni szokott -, vagy kint voltak járőrözni.
Nem fáradoztam öltözködéssel. Úgy, ahogy voltam, egy szál alsógatyában mentem át. nem érdekelt semmi.
leültem az ágy mellé, egy székre.
Egyszer csak valami furát hallottam.Csöndben hallgatóztam. Aztán hirtelen Heidi elkezdett zihálni, és kipattantak a szemei. Ó, anyám! A frászt hozta rám, de iszonyat boldog lettem.
- Alex? - kérdezte.
- Itt vagyok! Hogy érzed magad?
- Elég ramatyul. - mondta, és felém fordult.
- Jó újra ébren látni. - mosolyogtam rá.
- Hát... elég rossz érzés volt ott, a nagy semmiben...
- Te is ott voltál?
- Olyan volt, mint nemrég, az álmomban. De, hogy érted azt, hogy "te is"? Volt még valaki?
- Igen. Én.
- Mi? Mikor?
- Amikor elmentem tőled. Azért nem hallottál felőlem.
- Ó... ez...Meddig voltam...?
- Halott. És 16 napig.
- Te szent ég! Eric tuti már égen-földön keres.
- Igen. Lehet. Nem hívtuk fel. Nem akartuk halálra rémíteni.
- Alex... - kezdte fülig pirulva, és végigmért.
- Ó... sajnálom. Nem tudtam, hogy... Egy pillanat. - mondtam, és eltűntem. Két pillanat múlva újra ott ültem, immár ruhában.
- Annyira... csodálatos vagy. - mondta Heidi.
- Öhm... ezt betudhatom valami "halál utáni zavar"-nak, vagy...
-...komolyan gondolom.
Akartam valamit mondani, de csak tátogtam. Ekkor benyitott Ted, összekócolódott hajjal, pizsamagatyában.
- Heidi? De jó. Te is élsz. - mondta álmosan, és rám nézett. Én még mindig Heidit néztem elkerekedett szemekkel.
- Hát vele meg mit csináltál? - kérdezte Ted.
- Öhm... hát...- kezdte Heidi, de megráztam a fejem, és közbeszóltam.
- Semmit. Jól vagyok. Nagyon is jól!- mosolyogtam a lányra.
- Oké, akkor legyetek jók együtt. Én most megyek vissza aludni. - ásította, és kiment.
- Itt akarsz maradni, ebben a szobában? kérdeztem.
- Nem tudom... Elég nyomasztó hely...
- Csak mert gondoltam átjöhetnél a szobámba...mivel ez az ágy nem valami kényelmes... én meg átköltöznék az egyik vendégszobába...
- Biztos?
- Igen.
- Oké.- mondta, de csak továbbra is ült, a takarót magához szorítva. - De...
- Mivel nő nem él a házban, csak egy óriási pólóval tudok szolgálni. - mutattam magamra. Jó lesz?
- Tökéletes.
Nem akartam járkálni oda vissza, ezért gyorsan lekaptam magamról a pólót, és odanyújtottam Heidinek, aki rögtön fel is vette.


___________________________________________________________

Amilyen rövid részek voltak idáig néha, olyan hosszúra sikeredett ez :)
Remélem tetszett :)

2011. március 29., kedd

Huszonharmadik rész (Heidi)

Mikor Eric végre előkerült, szélesen rávigyorogtam, és 'í'-zve, mint egy kis kamasz, odarohantam hozzá. Szinte a nyakába ugrottam örömömben.
- Úristen, Heidi! Mi történt? Olyan vagy, mint egy kislány. - mondta, miután visszanyerte az egyensúlyát, mivel majdnem elsodortam.
- Hát...tudod, igazán nem történt semmi. - mondtam vontatottan, miközben olyan szélesen vigyorogtam, hogy majdnem kiestem a számon.
- Áruld már el! Ne tépkedd az idegeim!
- Szóval... az történt, hogy - folytattam ugyan olyan vontatottan, mire Eric csúnyán nézett rám. - Alex elhívott vacsizni!
Ericnek tátva maradt a szája.
- Randi?
- Ha akarom az, ha nem, akkor üzleti vacsi...
Anyám. Úgy vigyorgok, mint egy vadalma. Mindjárt szétreped az arcom. Kicsit visszafogtam magam.
- És, mit beszéltetek meg?
- Azt, hogy hétre jön értem. Nem tudom hova megyünk.
- Vedd fel a fekete ruhádat. Tudod, az a vad, és szexi, amihez az a töltényes, vagy szegecses öv van.
- Nem...Az túl kihívó. És nem is étterembe való.
- De, ha fölveszed hozzá azt a vörös, hosszú kardigán szerű valamit, akkor pont jó. Az valamennyire leszív a vadságából...és azt a fekete magassarkút, amit nemrég vettél... El fog ájulni tőled!
- Hm...majd meglátom. Tudod... elmehetnél valami divat tervezőnek, vagy valami ilyesminek.
Eric felhorkantott, majd azt mondta:
- Nem értek én az olyanokhoz...
Szörnyen lassan telt el a nap. Három órakor már nem lehetett velem bírni. Tiszta ideg voltam. Öt órakor elkezdtem készülődni. Gyorsan letusoltam, majd felvettem a ruhát, amit Eric ajánlott, a vörös " kardigán szerű valamivel ", és a fekete magassarkúval. Tényleg nagyon jól nézett ki együtt. Hálás voltam Ericnek. ha nem ajánlotta volna ezt, tuti, hogy órákig válogattam volna. Miután felöltöztem, megcsináltam a hajamat. A végeredmény, egy hullámos, szőke szénaboglya lett. Szépen eligazgattam, és oldalt egy-egy tincset hátratűztem egy hullámcsattal. Csak sikerült valamit kihoznom belőle. Betettem egy fülbevalót, feldobtam egy minimális sminket - amit nem nagyon szoktam, csak alkalomadtán, meg Eric úgyis azt mondogatja, hogy: "Egy természetes szépségnek minek festenie magát?" - aztán előszedtem egy pici táskát, amibe beleraktam a telefonom, pár zsepit, és a paprika spray-t, amit Drága barátomtól kaptam, plusz elrejtettem egy eldugott zsebbe egy kis kést. Légy boldog, Eric! - gondoltam. Tőle kaptam azt a két kis ''védelmezőt''. Csak azt nem értem, hogy hogyan szokta megtudni, hogy nálam vannak-e. Ugyanis, mikor rájön, hogy nem volt nálam XY helyen, mindig megtartja a hegyi beszédét, hogy ilyen környéken...meg ilyen emberekkel körülvéve... bla, bla, bla... Már kívülről fújom az ilyeneket. Rosszabb, mintha az anyám lenne!
Mikor elraktam mindent, kopogtak. Odamentem az ajtóhoz, és kinyitottam.
- Szia. - köszöntem.
- Szia... - köszönt Alex is, majd nagy szemeket meresztett rám.
Vajon tetszem neki? Nem túl vad ez a ruha egy vacsihoz? Az egyik térdemet befelé fordítottam, és az alsó ajkamat harapdáltam. Mindig ezt csináltam, amikor ideges voltam.
- Öhm... gyönyörű vagy! - mondta egyszer csak. - Indulhatunk?
- Persze. Csak hozom a táskámat. - mondtam. Nagyon megkönnyebbültem. Vagyis tetszem neki. Szuper!
Beszaladtam a táskámért, majd vissza Alexhez. Felkaptam a kulcsom. Kimentünk, és bezártam az ajtót. lementünk, és a Range Rover várt minket. Alex kinyitotta nekem az ajtót, és beültem. Megvártam, amíg ő is beszáll, és megkérdeztem:
- Hova megyünk?
- A környék legjobb éttermébe. Az egyik haveromé. Láttad őt is aznap este.
- Melyikük?
- James.
- Ezzel most nem sokat mondtál...
Elmosolyodott, majd bővebb leírást kaptam tőle Jamesről.
- Ő volt, aki... aki a "hulla" után vetette magát.
- Á, igen. Most már tudom.
Hirtelen, a semmiből bekanyarodott elénk egy autó. Alex még pont le tudott fékezni.
- Ó, hogy az a... - morogta, majd vadul visszamutogatott a sofőrnek. - Apám... Jól vagy? - fordult hozzám.
- Persze.
- Rendben. Csak azt nem értem, hogy minek van az a két szines izé a fején, ha úgyse használja?! - mondta, de a hangja már teljesen nyugodt volt.
Hm. Úgy látszik, elég türelmes tud lenni, ha akar. Ami, ha velem van, nem jöhet rosszul. Néha rendesen fel tudom forralni az emberek agyvizét. Egyszer- kétszer Ericet is sikerült kikészítenem. De, az már rég volt.
Alex megállt az étterem előtt, és kiszálltunk.
- Gyere. - mondta angyali hangján, és a kezét úgy tartotta, hogy belé karolhassak.
Beharaptam az aló ajkam. Mikor belé karoltam, elmosolyodtam. Így léptünk be az étterembe. Egy elegáns pincér odajött hozzánk, és üdvözölt minket.
- Mr Brown. Kisasszony. Üdvözlöm Önöket. A szokásos helyre kísérjem Önöket? - kérdezte Alextől.
- Nem. A mellette levő kétszemélyes asztalt szeretnénk.
- Rendben. Kérem, kövessenek!
- Miért csinálod ezt? - súgta oda nekem Alex, miközben a pincért követtük.
- Mit? - kérdeztem értetlenül.
- Azt, hogy így harapdálod az ajkad.
- Ja, öhm... miért?
- Ezt kérdezem én is.- mosolyodott el.
- Úgy értem, miért kérdezed?
- Nem tudom. Aranyos vagy, amikor ezt csinálod.
- Köszönöm.- mondtam elpirulva. - Idegesség. Azt hiszem. Akkor szoktam.

Huszokettedik rész (Alex)

- ...egy vacsora mellett? - nyögtem ki végre.
- Üzleti vacsora?
Te jó ég! mi van velem? Iszonyatosan nagy zavarban voltam.
- Öhm... lehet az is - mondta halkan. Remélem, azért hallotta. A zavarom egyre erősödött.
- Miért? Mi lehetne még? - kérdezte.
- Hát... nem is tudom. Te mit szeretnél? - néztem fel rá. - Mi legyen?
- Te mire gondolsz?
Ezt nem hiszem el! Ez a nő direkt szórakozik velem! Na, majd egyszer visszakapja. Úgy éreztem, mindjárt lángra kap a fejem.
- Randi? - nyögtem kétkedve. Gonosz mosolya most szelíddé vált, és azt mondta:
- Örömmel.
Mikor ezt kimondta, megkönnyebbültem.Visszatért a magabiztosságom.
- Akkor hétre érted megyek -  mondtam, és éreztem, hogy a fejem visszanyeri eredeti színét.- De most mennem kell.
Csalódottság ült ki az arcára.
- Tényleg sajnálom! Este találkozunk. Szia. - mondtam, és kiszáguldottam az épületből.
 Kint rögtön kiszúrtam a fekete Range Rovert.
- Hát te? - ültem be Fred mellé.
- Hát én, csak elmentem kajáért, aztán visszajöttem. De mi ez a nagy vidámság?
- Semmi.
- Aha, na ki vele!
- Mondom, hogy semmi!
- Hm...hát jó... Előbb vagy utóbb úgyis elszólod magad!
- Csak hiszed! - mondtam és még jobban belevigyorogtam a képébe. Tudom, hogy ez idegesítette.

2011. március 28., hétfő

Huszonegyedik rész (Heidi)

Nem akartam elhinni, amit Eric mondott - amiért megjutalmaztam egy vállon csapással. Tuti, hogy csak szórakozott velem. Mit keresne itt Alex? És amúgy sem a pasim! (Álom, édes álom...)
- Jeff. - szóltam a főnökömnek.
- Tessék.
- Hogy néz ki?
- Magas, izmos, fekete hajú, és... sárga a szeme? Biztos csak kontaklencse... De miért?
- Á, semmi, csak úgy kérdeztem.
- Minek? Úgyis fogod látni, hiszen te avatod be az itteni dolgokba.
- Tudom.
- Hát, akkor jó szórakozást! - mondta Jeff, és elindult felfelé.
Én is elindultam. Tényleg Alex volt. Visszanéztem Jeffre, és ő csak mosolygott. A szememmel villámokat szórtam felé.
- Miért nézel olyan csúnyán a főnöködre? - kérdezte Alex, amikor odaértem hozzá.
- Mert utálom! - mondtam mérgesen.
- És miért? Ha szabad megkérdeznem...
- Azét, mert tudja, hogy utálom az ilyen 'beavatós körbevezetést', meg minden ilyen hülyeséget. Plusz eddig úgy volt, hogy Eric is segít, de megmondta Jeffnek, hogy nem akarja ezt csinálni, és mivel Jeff halálosan bele van zúgva Ericbe - ennél a résznél elfintorodtam - így sikerült kimentenie magát. Nyugi, nem miattad van! - tettem hozzá gyorsan. - De, hogy kerülsz ide? Nem nézné ki belőled az ember, hogy irodákban ücsörögsz, vagy valami ilyesmi.
- Ez bonyolult dolog...Meg aztán... kell a változás.
- Sejtettem. És, hogy vagy? Milyen volt az elmúlt pár hét?
- Őszintén?
- Aha.
- Borzalmas. Ne akard tudni! És neked?
- Nekem sem volt valami fényes...
- Á... az nem jó.
Valamiért zavarban voltam.
- Tudod... - kezdte Alex - Nem muszáj körbevezetned, meg minden. Rájövök a dolgokra magamtól is...
- Jaj, nem azért mondtam! Szívesen csinálom! - Égett a fejem. Nem akartam, hogy ez legyen... Alex felvonta a szemöldökét - Úgy értem... ha másról lenne szó, tuti dúlnék-fúlnék, meg minden. De téged már ismerlek. Vagyis, hát...
- Oké, értem. - mondta angyalian mosolyogva - Öhm... nem... szóval lenne kedved... ezeket a munkával kapcsolatos dolgokat megbeszélni... egy vacsora mellett?
- Üzleti vacsora? - kérdeztem.
Sok mindent éreztem egyszerre. Meglepődöttséget, zavart, kétkedést, és boldogságot.
- Öhm... lehet az is - mondta Alex a földet bámulva.
Zavarban volt. Zavarban? Ő? Soha az életben nem gondoltam volna, hogy bármivel zavarba is lehetne hozni egy olyan embert, mint ő.
Úgy éreztem, előbújt belőlem a kisördög. Kíváncsi voltam, hogy lehet-e még ennél is nagyobb zavarban, így tovább feszítettem a húrt nála. Meglepődtem magamon. Más esetben ilyenkor fülig pirulnék.
- Miért? Mi lehetne még? - kérdeztem.
- Hát... nem is tudom. Te mit szeretnél? - nézett fel rám. - Mi legyen?
- Te mire gondolsz? - nagyon belejöttem.
Szegényt már sajnáltam. Olyan vörös volt a feje, mint Carla festett tűzpiros haja.
- Randi? - inkább volt kérdés, mint kijelentés.
- Örömmel. - mondtam mosolyogva, mire láthatóan megkönnyebbült.
- Akkor hétre érted megyek -  mondta,és már jóval magabiztosabb volt, és a feje is visszanyerte eredeti színét...

Huszadik rész (Alex)

- Oké, ki vállalja, hogy beépüljön, és elkapja a rosszfiút? - nézett körbe Ian.
- Én. - szólaltam meg. nem tudom miért, de az az érzésem volt, hogy ezt muszáj nekem csinálnom.
- Biztos?
- Aha. Már jól vagyok. Teljesen.
- Rendben. Akkor szerintem már indulhatsz is. Fred elkísér.
De jó. Díszkíséretet is kapok. Hiába beszélek én nekik, hogy jól vagyok. Vagyis neki. A fülén ül. De nem mondhatok nemet Iannek. Mégis csak ő a főnök...
- Oké, itt már kirakhatsz. - mondtam Frednek, mikor már majdnem ott voltunk.
- Mi van? Ciki, hogy a papa visz munkába? - kérdezte gügyögve, majd felnevetett.
- Igen. Elég ciki - morogtam.
- Rendben. Lásd, milyen jó fej vagyok, itt kiraklak. - mondta vigyorogva, és leállította a kocsit.
- Köszönöm, apuci! - mondtam, és kiszálltam.
Elléptem a kocsitól, ami rögtön felbőgött, és elsuhant. Felnéztem az épületre. Vettem egy nagy levegőt, és bementem.
Egy férfi várt az előtérben, az oldalán két emberrel. Egy nő, és egy férfi. Mind a kettő szőke. Háttal álltak nekem. Nagyon próbálták meggyőzni a főnöküket - gondolom - valamiről. A szőke férfi hátra nézett. Mikor meglátott, kicsit meglepődött, majd intett egyet, és visszafordult. Most a két férfi próbálta meggyőzni a nőt. A szőke férfiről már tudtam, hogy Eric az.
A főnök végül döntött, és Eric mosolyogva odasúgott valamit a nőnek, aki válaszul - egy pillanatnyi mozdulatlanság után - jól vállon csapta. Eric feljajdult, de még mindig vigyorogva elment, és otthagyta a főnökével
Heidit.

Tizenkilencedik rész (Heidi)

Lassan három hete nem hallottam Alex felől. Én hülye! Mégis, mit vártam? Hogy naponta jelentkezni fog nálam, hogy jól van? Már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán a kajáldában összefutottunk. Nem tudom, mit vártam. Úgyse látom soha többet...
Egyik este furát álmodtam. Homályosan láttam. Sötét volt, és egy alak feküdt - valószínűleg - a földön. Szépen lassan kezdett kitisztulni a látásom, és felismertem az embert. Alex volt. Ott feküdt, és amikor észrevett, széles mosoly terült szét az arcán. Egy darabig így voltunk, majd megint kezdett elhomályosodni előttem minden. Megrémültem. Alexszel akartam maradni. Mintha megérezte volna rémületemet, Alex teljesen kétségbe esett. Ő sem akart elengedni engem. Felém nyújtotta a kezét, de ekkor felébredtem. A párnám csurom víz volt. Zokogtam. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Valami rossz történt.
Ez után az álom után minden nap rossz kedvem volt, és minden nap zokogva ébredtem. Még Eric sem tudott felvidítani. Persze nem mondtam el neki az álmomat, és hogy azért vagyok ilyen rossz passzban. Még azt hinné, hogy megbolondultam.
Egyik este a TV előtt szundítottam el. Megint Alexszel álmodtam, de most más volt. EZ egy vidám álom volt.
Reggel, mikor felébredtem, meglepetten tapasztaltam, hogy nem vagyok csurom víz, és körülöttem minden száraz. És boldognak éreztem magam. Nem emlékeztem az álomra, csak arra, hogy a megmentőm is benne volt. Épp, hogy felkeltem, megcsörrent a telefonom.
- Szia drága! - szóltam bele.
- Helló angyalom. Ugye nem én keltettelek fel?
- Nem, már fent voltam. Úgy két perce.
- Jó. Akkor megnyugodtam. Én már bent vagyok. Te mikor jössz?
Ránéztem az órámra.
- Másfél óra, és ott vagyok. Miért?
- Állítólag kapunk egy új munkatársat, és kettőnket jelöltek ki a beavatásra.
- Csodás. Jeff tudja, hogy utálom az ilyet. Igazán kedves velem...
- Hidd el, én sem vagyok oda érte, de ez van. Nem tehetünk mást.
- Igyekszek be.
- Tárt karokkal foglak várni, angyalom!
- Oké, szia. - mondtam mosolyogva, és leraktam.
Gyorsan elvégeztem a reggeli rituáléimat, és elindultam be.


___________________________________________________________

Lenne egy kérdésem.
Ki a leendő munkatárs? Van tipp? :P

Talán egy új, a történet további részében jelentéktelen szereplő?
Esetleg valaki, akit már ismerünk?
Vagy egy új szereplő? Egy igazi szívtipró?
Vagy egy igazi bombázó?

Kire tippeltek? Kíváncsi lennék. Ha más ötletetek van, akkor mondjátok el, ha szeretnétek. Tényleg érdekelne :)

2011. március 27., vasárnap

Tizennyolcadik rész (Alex)

Ismét hoztam egy részt, most elég hamar :) Ééés nem is akármilyen részt. Ez 'kicsit' hosszabb lett, mint az előzőek. De ennyi elég belőlem, jöjjön a történet! :D
_________________________________________________________


Mikor beértünk a központba, a többiek már vártak minket. Ted számítógépes és egyéb ketyerés szobájában gyűltek össze. Chrissel bementünk, mire minden szem ránk szegeződött. Ian odalépett hozzánk.
- Jól vagy, Alex? Elég rosszul nézel ki.
- Imádom a kedvességeteket! - mondtam gúnyosan. - Amúgy amilyen szarul nézhetek ki, olyan szarul is érzem magam.
- Mi történt? - szólt közbe James.
- Segítettünk a csajnak, aztán hazakísértem. A ház ajtajánál álltunk, amikor megéreztem egy vámpírt. A lányt felküldtem a lakásába, még épp időben. - itt egy kis szünetet tartottam, és becsuktam a szemem. Iszonyatosan hasogatott a fejem. - Amikor már egyedül voltam a vámpír nekem esett. Harcoltunk, aztán már csak arra emlékszem, hogy a lány lakásában vagyok, és... - nem tudtam befejezni, mert hirtelen minden elsötétült előttem.

Sötét volt. Semmit nem láttam, csak a sötétséget, és ez nagyon zavart.
Ekkor egy fény nyaláb suhant el előttem és becsapódott a... nagy semmi közepébe, és ott világított tovább. Elindultam felé. Nem tetszett ez a hely. Hozzá voltam szokva, hogy bármilyen sötét is van, attól még látok.hiszen félig vámpír voltam. Igen! Ez a kulcsszó. Voltam. Tökre úgy éreztem, hogy meghaltam. Elért a vég, és vasmarokkal fogott. Nem engedett vissza. Vagy, talán mégis? Az a fény nagyon csábító volt. Muszáj elérnem! Lehet, hogy akkor mégis megmenekülök. Ha meg nem...hát az szar ügy. Nem így terveztem a halálomat. Nem lehet csak így pikk-pakk vége!
Úgy nyomultam előre a fény felé, ahogy csak tudtam. Az az érzésem volt, hogy már rohanok. De mégse...
Végre elértem a fényt. Egy icipici labda alakú izé volt. Simán elfért a kezemben. betakartam mindkét kezemmel, mire eltűnt a sötétség. Csodás. A nagy semmiből a még nagyobb semmibe kerültem. Nem tudtam, mit csináljak. Elkezdtem fel, s alá járkálni, mint egy ideges oroszlán a ketrecében. Egy idő után meguntam, és leültem. Az ujjammal malmoztam. És vártam. Gőzöm sincs, hogy mire, de vártam. Na ná, hogy tök hiába. Azt hiszem, kezdem teljesen elveszíteni a reményt. Hanyatt dőltem, és csak bámultam felfelé.
Ekkor megjelent előttem egy ragyogó, fűzöld szempár. Aztán kezdett kirajzolódni a szempár köré egy arc. Egy tündéri arc. Még sose láttam ilyen szépet. Eszembe jutott valami. Én ismerem ezt az arcot! Vagy talán mégsem? De! Igen! Ismerem. Ez Heidi!
Talán mégse haltam meg? Tuti nem. Akkor Heidi nem lenne itt. Hisz az angyalokat nem engedik le a pokolba.
 Hirtelen eltűnt, én pedig kétségbe estem. Ne! Ne hagyj itt! - akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Újra egyedül voltam a nagy semmi közepén.
 Úgy éreztem, mintha valami megfogna. Aztán az a valami rántott rajtam egy hatalmasat, majd egy picit visszasüllyedtem. Újabb rántás, majd süllyedés. Így ment ez egy darabig.

Eltűnt a sötétség, és felriadtam, mintha csak aludtam volna. Úgy ziháltam, mint aki most futotta le a maratont. Ötször egymás után.
Fura helyen voltam. Csak nem...? Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam? Kedves. Igazán hízelgő. De végül is, ha úgy vesszük, akkor tényleg meghaltam.
Lassan felültem. Kicsit émelyegtem, de nem annyira, mint mielőtt a sötétség beszippantott volna. Lemásztam az ágyról, és elindultam kifelé a szobából. Úgy csoszogtam, mint egy vén öregember. Kész csoda, ha nem keltek fel mindenkit. Már, ha este van. Elcsoszogtam Chris szobájához, és bekopogtam.
- Gyere - szólt ki Chris gyászos hangon.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam! Na,d e most eljött a szivatás ideje! Kezdek visszatérni a régi önmagamhoz. Csúcs!
Benyitottam. Chris az asztalánál ült, és olvasott valamit. Megálltam előtte. Nem vette észre, hogy én vagyok az.
- Mit olvasol? - kérdeztem, mire Chris úgy ugrott fel az asztaltól, mint, akit megcsípett valami. Halálra váltan nézett rám.
- Mi a... hogy...? De hisz.. Szent szar, a szívbajt hozod rám, ember!
- Valahogy sejtettem. De már megszokhattad volna, hogy mostanában a hullák felkelnek...
- Látom jobban vagy. De ezt akkor sem értem.
 Azt hiszem, sikerült felfognia, hogy tényleg élek. El akartam mondani, hogy mi volt, de ekkor berontott a szobába Ted.
- Rájöttem...- zihálta - Ó, te magasságos... tudtam!
- Mit? - kérdeztük egyszerre Chrissel.
 Ted most teljesen olyan volt, mint egy őrült tudós.
- Azt, hogy mi történt veled.
- És megosztod velünk eme csodás tudást? - gúnyolódott Chris.
- Nem. Először idehívom a többieket. - mondta Ted, és kiszáguldott a szobából.
Kicsit fáztam...
- Nem fázol?
Á, igen. Íme gondolatolvasó barátom, Chris.
- De.
- Oké. Sajnos most csak egy takaróval tudok szolgálni. Nem hiszem, hogy az én cuccaim jók lennének rád...
- Tökéletes - válaszoltam.
Chris előkotorta az említett takarót és rám terítette, majd leült mellém.
- Köszönöm, édes drága feleségem - viccelődtem. Vele, bármi van, mindig lehet.
- Szívesen, angyalom! - válaszolta vékony hangon. Megdermedtem.  Értetlenül néztem rá, aztán ő is rám.  - Mi van? - kérdezte ijedten.
- Semmi. - mondtam, és az ajtóra szegeztem a tekintetem, ami abban a pillanatban kinyílt. Becsődült rajta az összes Harcos, és mind tágra nyílt szemmel nézett rám. Azt hiszem, kicsit meglepődtek.
- Helló mindenki. - köszöntem - Mi van? Nem láttatok még hullát beszélni?
- Ted? - fordult felé Ian. -Mi történt?
- Alex szervezetébe egy igen furcsa méreg került, aminek pár nap kell, hogy rendesen beivódjon, és, mikor ez sikerült, ideiglenes halált okozhat. Ezért volt Alex két héten keresztül... hát... hulla.
- Mi? - kérdeztem. - Két hét?
- Aha - válaszolt Fred. - Nagyon durva volt!
- Éreztél, vagy láttál valamit? - bújt elő Tedből a tudós.
- Öhm... igen...Fos egy érzés volt. Utáltam azt a kis rohadék fényizét. - morogtam.
 James felvont szemöldökkel nézett, mire belekezdtem a mesémbe.
- ... aztán átjöttem ide, Chrishez. - fejeztem be. - De miért tartott két hétig?
- Jó sokat nyomattak beléd ebből a trutyiból. Apám... baromi szerencsés vagy, ugye tudod? bele is halhattál volna. Úgy értem, igazából. Véglegesen.
Ha én szerencsés vagyok, akkor nem akarom megtudni, hogy milyen egy szerencsétlen ember...

2011. március 26., szombat

Tizenhetedik rész (Heidi)

Nagyon meglepődtem, amikor Alex megjelent. És mégis, hogy értette azt, hogy "így is úgyis megtörtént volna"? Aztán meg iszonyat kínos volt, amikor Eric megkérdezte, hogy jobban van-e.
- Tetszik neked. - jelentette ki Eric, mikor már hazafelé tartottunk. Egész délután ott voltunk, minek következtében elég fáradtak lettünk. - Ne is tagadd! Láttam rajtad.
- És, ha igen? - kérdeztem unottan.
- Akkor sincs semmi. Tudod, jó látni, ha nem vagy egyedül. Mármint pasi téren, mert bárhol máshol ott vagyok neked, ha kell.
Elkezdett fújni a szél. Meglebbentette hosszú, mézszőke hajamat. Egyenesen bele az arcomba. Ahogy így mentünk Erickel egymás mellett, egy ismeretlen biztos azt hitte volna, hogy testvérek vagyunk. Ugyan olyan színű hajunk, és szemünk volt. A magasságunk nem egyezett. Eric vagy tíz centivel magasabb volt, mint én. Mikor vidám volt, zöld szeme csak úgy ragyogott. Na, de mindegy. Most nem ez a lényeg. Még mindig azon a mondaton töröm a fejem, de semmi normális ''megfejtés'' nem jutott eszembe.
- Ha már itt tartunk... Hogy állsz a csajokkal? Van valaki?
- Nincs.
Ennyiből állt a beszélgetésünk hazáig. Eric feljött. Egy darabig nálam volt, beszélgettünk, TV-ztünk - még el is szunyókáltunk az egyik filmen - aztán hazament.

Tizenhatodik rész (Alex)

Arra ébredtem, hogy Chris bevágódik a kocsiba.
- Na, mi van álomszuszék? - kérdezte.
- Ugye sült krumplit is hoztál?
- Basszus... azt elfelejtettem. Annyira koncentráltam, hogy mindenkinek eltaláljam a kedvencét, hogy elfelejtettem.
- Akkor úgy látszik nekem is be kell mennem...
- Ennyire ragaszkodsz hozzá?
- Igen. Tudd, hogy kaja terén nem engedek.
- Oké, itt várlak.
Nagy nehezen kimásztam a kocsiból és bementem. Még most is fájt minden porcikám.
- Hé, drága, beálljak egy kicsit a pulthoz?
- Aha, köszi, angyalom!
Erre felkaptam a fejemet. Drága? Angyalom? Biztos rosszul hallottam...
Odamentem a pulthoz.
- Jó napot! Mit adhatok? - kérdezte egy hang a pult alól.
Tuti, csak hallucinálok! Ez nem lehet!
- Egy adag sült krumplit kérek. - mondtam.
A hang tulajdonosa épp felegyenesedett volna - mellesleg túl hamar - így beverte a fejét a pult szélébe.
- Elnézés, csak... - kezdte, mikor újra rendesen állt, de elhallgatott, mikor meglátott.
Úgy látszik mégsem képzelődtem...
- Heidi - mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
- Alex? Öhm... máris hozom a sült krumplidat. - mondta, és elszáguldott.
Két perc múlva egy papír zacskóval jött vissza.
- Remélem nem gondoltad komolyan. - mondtam neki, miközben átadta nekem a zacskót.
- De.
- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem te tehetsz róla. Ez az egész így is úgyis megtörtént volna. Hidd el nekem.
- Már miért történt volna?
- Azért, mert...Sajnos ezt nem mondhatom el.
Odaadtam neki a krumpli árát, és azt mondta:
- Te tudod...
Ekkor egy férfi odajött Heidi mellé. Ugyan az volt, mint akit láttam bemenni a házba.
- Á, a híres Alex. Ugye?
- Igen. Ön pedig Eric. Ugye?
- Igen. Örülök, hogy megismerhetem. Jobban van? - érdeklődött.
Heidire néztem, aki olyan vörös volt, mint a zacskó a kezemben, és a földet bámulta.
- Kicsit - válaszoltam - De sajnos most mennem kell. Viszlát, szia.
- Viszlát.
Heidi csak intett.
Kimentem, és bekászálódtam a kocsiba.
- Most jut eszembe - szólalt meg Chris, és elindultunk - Láttam bent a csajod egy másik hapsival.
- Nem a csajom! És én is találkoztam velük. A haverjáé a kajálda.
- Haver? Biztos vagy te ebben?
- Teljesen.
Pár percig csöndben ültünk, majd Chris megint elkezdett beszélni. Öt percnél tovább sose tudta befogni.
- Hallod, még mindig ramatyul nézel ki. Talán, még rosszabbul is, mint mikor felszedtelek.
- Kössz... Tudod, még mindig baromira fáj mindenem, és ha ez nem lenne elég, kezdek álmos is lenni.
- Nem csodálom. Húzós volt ez a pár nap számodra.
- Nekem mondod?

Tizenötödik rész (Heidi)

Már a kajálda utcájában jártunk, amikor elhaladtunk egy fekete Range Rover mellett. Ilyen autókat errefelé csak ritkán látni. Ezért is jól megnéztem magamnak.
Egy férfi ült benne. Valószínűleg aludt. Sötétített ablakok voltak, így nem láttam rendesen.
A kajáldában nem voltak sokan, ezért is szúrtam ki rögtön egy nagydarab férfit. Megrémültem. Mi van, ha az a motoros az, aki elszökött? Remélem nem ő. Tuti, hogy felismerne. Ekkor fordult meg. Mind a két kezében két-két telepakolt zacskó volt. Jól bevásárolt. Nem a bőrszerkós volt, hanem Alex egyik társa. De, ha ő itt van...Akkor biztos, hogy övé a Range Rover... és, ha övé a kocsi, akkor lehet, hogy Alex ült benne?
Ő is felismerhetett, mert próbált integetni. Mosolygott. Az integetés nem sikerült, ezért átvette a zacskókat a másik kezébe, úgy próbálkozott. Immár sikeresen. Teljesen meg voltam döbbenve. Hogy kerül ide? Mikor feleszméltem a csodálkozásból, visszaintegettem, mire még jobban elkezdett mosolyogni, majd kiment.
- Ismered? - kérdezte értetlenkedve Eric.
- I-igen. - dadogtam. - Ő az egyik megmentőm...

Tizennegyedik rész (Alex)

- Kajás vagyok. - szólalt meg egyszer csak Chris.
- Akkor egyél. - mondtam unottan.
- Jó. Bejössz, vagy maradsz?
- Maradok.
- Hozzak valamit neked?
- Egy hamburgert. És sült krumplit.
- Oké. Pár perc és jövök. - mondta Chris, és leállította a kocsit.
Pár perc, mi? Már egy órája várok... - gondoltam, de közben elfogott az álom.

Tizenharmadik rész (Heidi)

Mikor Alex elment, kb. egy perc múlva kopogtak. Még az ajtónál álltam, így csak megfordultam, és kinyitottam. Eric volt.
- Szia angyalom. - köszönt.
- Szia drága. Gyere be!
- Az előbb láttam kijönni a házból egy óriási hapsit. Ijesztő volt. Nem tudod, kinél volt?
- De. De miért érdekel?
- Csak kíváncsi vagyok. Tudod...- vont vállat Eric - És utána elmondhatod, hogy miért nem hallottam felőled négy napig. Heidi, komolyan aggódtam!
- Tudom. És sajnálom!
- Oké, oké. Szóval ki volt ez?
- Alex.
- Alex. Szóval nálad volt...Heidi, csak nem bepasiztál? Mondjuk nem csodálkoznék. Hisz egy gyönyörű, okos, és fiatal nő vagy.
- Kösz a dicséretet, de nem pasiztam be.
- Akkor miért volt nálad? Úgy tudom, rajtam kívül még pasi ide be nem tette a lábát...
- Azért, mert ők is segítettek nekem, és én is neki. Ennyi.
- Aha. - mondta Eric mosolyogva. - Láttam a fickót. nekem nem tudod bemesélni, hogy kicsit sem tetszik. De...várj! Mi az, hogy ''ők''?
- Öhm... hát ő és a társai... megmentettek egy motoros bandától. Aztán... Alexnek azt mondták, hogy kísérjen haza, és, amikor ideértünk hallott valamit, engem meg felküldött. Utána pedig egy idő után lementem megnézni, hogy mi történt, és Alex ott feküdt sebesülten, meg minden...
Ericnek tátva maradt a szája.
- Mégis, mikor akartál szólni?
- Miről?
- Heidi! Meg is halhattál volna!
- Tudom, és...
- Oké, sajnálod...Elugrasz nekem a kajáldába?
- Aha... úgyis rég voltam már ott.
Az a bizonyos kajálda Ericé. Egyszerűen imádja.

2011. március 24., csütörtök

Tizenkettedik rész (Alex)

Lementem, ki a házból. Egy férfi jött velem szembe. Telefonált.
- ...nem, nem...Dehogy is!...Jaj, hagyjál már ezzel! Na jó, most mennem kell...Nem! Szia.
Nagyon ismerős volt a hangja. De vajon honnan? Megvan! Ő... Eric. Heidi "nem pasija, csak legjobb barátja". Mikor elment mellettem olyan furán nézett.
Öt perc alatt átértem a másik utcába. Amíg a többieket vártam, fel, s alá járkáltam egy ház előtt. Már szedtem volna elő a telefont, hogy hívom őket, hogy merre járnak, amikor megláttam a fekete Range Rovert befordulni az utcába. pár centire tőlem megállt, és kinyílt az egyik ajtó. Chris dugta ki a fejét a kocsiból.
- Helló.- köszönt - fú, de ramatyul nézel ki!
- Kösz. Biztos igazad van. nem nézegettem magam a tükörben. - mondtam ,mikor beszálltam.
- Tényleg. Hol voltál?
- Hát...Emlékszel a csajra, akit kimentettünk a trutyiból?
- Nem mondod...
- De. Mondom...
- Szóval, akkor az őrült csajnál voltál?
- Nem őrült!
- Ha te mondod...
Mivel nem volt rajtam óra - már, hogy lett volna... Amúgy sem szoktam órát hordani - elővettem a mobilt. Kinyitottam, és megnéztem. Nem tudom, miért.
Egy papír esett ki belőle. Felvettem, és kihajtottam. Ez állt benne:

"Őszintén sajnálom! Mindez nem történt volna meg, ha én nem vagyok. Remélem, meg tudsz nekem bocsájtani. Vigyázz magadra, nehogy összeakadj még egy ilyen őrült csajjal!
Heidi"

Elkerekedett szemmel bámultam a papírra. Ezt, ugye nem gondolja komolyan?
- Oké, most kezdek komolyan befosni! Mi bajod van? Te sosem csinálsz ilyet!
- Milyet?
- Hát, hogy meglepődsz, vagy bármi hasonló. Mindig te vagy a félelmetes Alex, akinek nem árt semmi, és senki, és...
- Oké, oké. Felfogtam. Fura vagyok. Értem.
- Hát, apám, téged aztán jól fejbe vághattak. Mondjuk, látszik is...De mi tette ezt veled?
- Egy vámpír.
- Ez most komoly?
- Aha. Tudom, egy vámpír veszélyes, meg minden...
-...és kész csoda, hogy túlélted! Az ég világon senkiről nem hallottam, aki túlélt egy találozót egy vámpírral. Még, ha félig ő is az volt. 
- Akkor baromi szerencsés vagyok.
- El sem tudod képzelni, mennyire!



____________________________________________________________


Tudom, hogy sokára hoztam ezt a két részt, amit sajnálok! :(
De hoztam velük egy képet is! :D Hogy miről? A fekete csodáról. A fekete Range Roverről. :)



Tizenegyedik rész (Heidi)

Mikor odaadtam neki a ruhákat, gyorsan felöltözött. Én addig előszedtem egy kis lapot, amire elkezdtem írni. Pár pillanattal később, amikor befejeztem az írást Alex elém lépett.
- Én...igazán hálás vagyok, hogy segítettél. Nem is tudom, hogy fejezzem ki...
Kicsit zavarba jöttem.
- Nem kell megköszönnöd. Ti is megmentettetek engem. Kvittek vagyunk.
Nem szoktam megbámulni a férfiakat. Nem az én stílusom. Alexet sem bámultam meg. Egészen mostanáig. Iszonyat magas volt, és izmos. A póló feszült vastag karján. A haja rövid volt, de nem tüsi, és éjfekete, egy kis kékes árnyalattal. A szeme színét nem tudom. Barna és sárga keveréke. Ha meg kéne határoznom, azt mondanám, hogy arany. De mégis, kicsit sötétebb. (És újra megjelenik humoros énem. Íme: Olyan... aranyos! Hahaha... Tudom, tudom, néha kicsit fárasztó vagyok...) Na és a hangja...Mint, amikor egy angyal zenél.
Hogy a csudába lehet egy ember ilyen tökéletes? És akkor még meg sem említettem a személyiségét. Egyszerűen elbűvölő!
Úristen! Mi van velem? Én sosem szoktam ilyet csinálni! Na, de mindegy.
- Akkor...szia. - mondta, és elindult az ajtó felé. Ne! Még oda akarom adni neki a papírt!
Ekkor vettem észre, hogy a telefon, amit odaadtam neki, ott van az asztalon. Milyen mázli, hogy kinyithatós...
Fogtam, és belecsúsztattam a papírt.
- Várj! - szóltam utána. megfordult, és odanyújtottam neki a mobilt.
- Köszi. Mindent. - mondta, és elment.
Fél pillanat alatt újra egyedül lettem a házban. hirtelen nagyon szomorú lettem. Komolyan nem értem mi van velem...