Huszonnegyedik rész (Alex)

Hát, ez elég hosszú részre sikerült, de sebaj! Remélem élvezni fogjátok ;)
____________________________________________________________

A kocsiban ültünk, amikor egyszer csak Heidi megszólalt.
- Nincs kedved sétálni egyet? - kérdezte, mikor egy park előtt mentünk el.
- De. - mondtam, és lekanyarodtam. A park szélénél leparkoltam a kocsival, és kiszálltunk.
Lassan, szinte andalogtunk a parkban. De ez most nem zavart, mert Heidivel voltam. (Máskülönben már rég megőrültem volna ettől a tempótól.)
- Tudod... teljesen más vagy, mint ahogy elképzeltelek...
Ezen meglepődtem.
- Miért, milyennek képzeltél?
- Hát...ha az ember rád néz...akkor egy nagydarab, és ijesztő fickót lát, akiről azt hinné, hogy milyen morc, és, hogy...milyen sokat eszik...- mondta mosolyogva.
- Hogy jön ide, hogy mennyit eszek? - kérdeztem én is mosolyogva.
- Úgy, hogy...olyan... nagy vagy! És olyan keveset eszel. Miből tartod fent magad? Tuti nem ebből a kevés kajából.
- Nem szoktam sokat enni. Nem azért, mert koplalok, vagy valami. Alapból... Szerinted milyen vagyok?
- Egy nagyon nagy és nagyon kedves ember. - mosolygott - Türelmes vagy, ügyes, és ha kell, harcias. Kész vagy megmenteni bárkit, aki bajban van. És, amit csak sejtek, az az, hogy... szerintem hűséges lehetsz, jó társ...Ja, és szeretsz hülyéskedni - tette hozzá, majd rám nézett.
- Hú...- mondtam - Ilyet sem mondtak még...
- Tényleg?
- Aham... Tudod, én olyan világban nőttem fel, ahol mindenki háborúzott mindenkivel, és mindenki utált mindenkit. Már nagyon fiatalon elküldtek harcolni. Ha ilyen gyerekkorod van, megtanulod, mi az a fegyelem, önkontroll, és mi az az igazi élet-halál harc...De, ahogy halad a kor, úgy húz magával, így lehet, hogy bizonyos dolgok elvesznek, értéktelenné válnak.
- Hm...Hány éves vagy?
Ez a kérdés meglepett. Nem számítottam rá.
- Több, mint te.
Egy darabig csöndben sétáltunk.
- Ugye nem azért jöttél oda a szerkesztőséghez, mert ott akarsz dolgozni? Valami más ok miatt.
Na, ez lepett meg  igazán!
- Honnan veszed? - kérdeztem.
- Nem vagyok hülye, Alex. Sose semmi miatt nem lennék képek elhinni, hogy ott akarsz dolgozni. Te nem az a típus vagy.
- Hát nem, tényleg nem...
Nem láttam értelmét letagadni, vagy hazudni. Heidi jó emberismerő. Úgyis rájönne.
- Elmondod mi a munkád? Vagy... nem lehet?
- Elmondanám. Ha lehetne...
- Értem.
- Szerintem... ez a világ nagyon el lett cseszve. Folyton háborúk dúlnak, hol ezért, hol azért. Van, hogy tök értelmetlen dolgok miatt, esetleg azért, mert egy szerencsétlen ember eltolt valamit. Na meg, ott van a szuper fejlődés. oké. Jó, hogy fejlődünk, meg minden, de ne ennyire. Már annyi mindent feltaláltak, amitől odáig vannak, meg vissza, és lehet, hogy az épp egy nagy baromság. Ez a túlzott fejlődés fogja a Föld vesztét okozni.
Ránéztem Heidire. Figyelt, de most elgondolkozott valamin.
- Bocs. - mondtam. - Nem akartam előidézni ezt a világvége hangulatot, vagy szentbeszédet tartani.
- Ja, semmi baj. Én egyet értek veled.
- Tényleg?
- Aha...remélem egyszer majd elmondhatsz többet is magadról...
- Én is. - motyogtam, de tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Sajnos...
Ekkor meghallottam valamit. Aztán a semmiből előugrott öt fél-démon. Ó, a francba!
Megtámadtak minket. Vagyis, először csak engem, mintha Heidit észre se vették volna. De nem is baj. Amelyikek nekem jöttek, nem élték túl. Aztán kettő Heidire támadt. Gyorsan odaugrottam hozzájuk, és leráncigáltam róla az egyiket. Amíg azzal dulakodtam, láttam, hogy Heidi a táskája után nyúl, és kiránt két dolgot. Pont láttam, amikor a támadója szemébe fújt, de az meg se rebbent, ezért fogta a másik valamit, és... leszúrta a fél-démont. Egyenesen szíven döfte. Egy pillanatra leblokkoltam. Te jó ég! Nem semmi ez a nőszemély! Ez tetszik - vigyorogtam magamban. Ekkor vettem észre, hogy még mindig az egyik támadó nyakát szorongatom. Hoppá! Hát ez...kipurcant. Na, de sebaj. Ő is megtette volna ezt velem.
- Heidi! Heidi, jól vagy? - kérdeztem, miközben lerángattam róla azt a böhöm nagy állatot, és felsegítettem a földről.
- Mit... mit akartak... ezek? - lihegte.
- Annyira sajnálom! Nem akartalak belekeverni ebbe az egészbe!
- Mondd már el, hogy mi a jó francot akartak! - ripakodott rám.
- Engem. Meg akartak ölni. Tudod... ez a munkámmal jár. - mondtam, miközben már visszafelé sétáltunk.
- Hát, ez csodás. Igazán csodás. Na de mindegy... Csudába! A táskám...gyorsan visszaszaladok érte.
- Oké.
Gondoltam, nem kell visszamennem vele, hisz csak egy lépésnyire vagyunk tőle. Hát, nagyot tévedtem.
Egyszer csak, egy velőtrázó sikoly törte meg a park csendjét. A francba! Visszarohantam, de elkéstem. A támadó eltűnt, Heidi pedig a földön feküdt. Vérzett. Ó, ne! Ne, ne, ne! Csak vért ne! Nem akarom pont most elveszteni a fejemet. Még kevésbé akarom megölni Heidit.
Vettem egy nagy levegőt, és odamentem Heidihez. Óvatosan felnyaláboltam a földről. Fél perc alatt a kocsinál voltam. Beraktam őt a hátsó ülésre, majd gyorsan megkerültem az autót, és bevágódtam az első ülésre. Beindítottam a kocsit. olyan gyorsan száguldottam az utakon, ahogy csak tudtam. Tíz perc alatt a központban voltam. Mielőtt kiszálltam, Heidi megszólalt.
- Alex...
- Itt vagyok! Nem lesz semmi baj. Ígérem!
- Az a trutyi... - nyögte.
- Milyen trutyi? - kérdeztem tök fölöslegesen. Tudtam, hogy arról a méregről beszél, amit nekem is beadtak. - Semmi baj! Ne foglalkozz a trutyival! Ne foglalkozz most semmivel! - mondtam, miközben kiszedtem a kocsiból.
Berohantam vele az épületbe. Egyenesen az orvosi szobába mentem Tedhez. Berúgtam az ajtót, mire Ted felkapta a fejét.
- Ne ijesztegess, ember!- mondta, majd meglátta a kezemben Heidit - Mi történt?
- Megtámadtak minket, és neki is beadták azt a mérget, amit nekem is.
- A francba! nem végeztem el minden kutatást, de lehet, hogy emberre halálos.
- Mi? És nincs valami ellenszer, vagy mit tudom én mi?
- Nincs. Még.
- És mikor lesz? - már szinte kiabáltam.
- Nem tudom. De fektesd ide. - mutatott az egyik ágyra.
Teljesen kétségbeestem. Nem halhat meg! nem lehet, hogy ez a méreg elvegye őt tőlem! Nem! És, ha meghal, az csak is egyedül az én hibám lesz. Senki másé, csak is az enyém! ha nem áltatom magam, hogy lehet köztünk valami, mindez most nem történt volna meg.
- Alex. - hallottam Ian hangját magam mögül. - Gyere ki. Hadd csinálja nyugodtan Ted a dolgát.
- Nem. Itt kell maradnom vele. - mondtam határozottan.
- Alex... kérlek.
- Nem. Vigyáznom kell rá!
- Most nem tudsz érte tenni semmit sem. Gyere ki!
- Azt mondtam, hogy NEM! - morogtam. Teljesen elborult az agyam. Össze voltam zavarodva. égtelen düh lángjai lobbantak bennem. Hirtelen elborított mindent a vörös köd. A vér egyre jobban csábított, harcra vágytam. Inni akartam. Kioltani egy életet.
Nem hagyhatom, hogy a szomjúság, és az ölni akarás felül kerekedjen rajtam. Most nem. Próbáltam lenyugtatni magamat, nem sok sikerrel, de az azért eljutott még az agyamig, hogy senkinek sem tenne jót, ha itt maradnék.
- Rendben. Kimegyek. De hagyjatok békén! - mondtam.
Nem ismertem a hangomra. Ez tényleg az enyém volt?
Kirontottam az orvosi szobából. Mögöttem jöttek a többiek, kivéve Ian. Ő még beszélt valamit Teddel. Lementem a konditerembe. A srácok még sutyorogtak valamit, majd Fred és James elment az ellenkező irányba. Chris jött utánam. Kivágtam  a konditerem ajtaját, és odamentem a boxzsákhoz. Elkezdtem püfölni. Teljes erőmből, ahogy csak tudtam. Pár percig bírta csak a zsák, majd szétrepedt, és darabokra hullott. Volt még pár zsák a teremben. Sajnos mindegyik így járt, de legalább végre sikerült elűznöm a fejemből a vörös ködöt, de még mindig iszonyat dühös voltam. Rohadékok! Megtámadni egy nőt? Bár... ezeket semmi sem érdekli.
- Megnyugodtál? - kérdezte halkan Chris.
- Nem. - válaszoltam. Igaz, a hangom nyugodt volt, de ami belül tombolt bennem, azt még egy hurrikán is megirigyelte volna.
Úgy éreztem, városokat tudnék porrá zúzni. De le kell nyugodnom! Heidiért. A többiekért!
Vettem egy nagy levegőt, és lehunytam a szemem. Mozdulatlanul álltam egy darabig. Mélyeket lélegeztem, amíg tényleg le nem nyugodtam.
Chris észrevette, mert elkezdett beszélni.
- Ijesztő voltál. Mindenki azt hitte, hogy nekiugrasz Ian, vagy Ted torkának.
- Sajnálom.
- Tudom. De ne nekem mond, hanem...
-...Tednek és Iannek. Tudom.
- Nem érzed mostamában, hogy jobban vágysz a vérre?
- Hát... eddig nem. De na nagyon nehezen tudtam kontrollálni magam Heidi mellett.
- Jól sejtette...- motyogta Chris, inkább magának, mint nekem.
- Mit?
- Ted úgy gondolja, hogy ebben a méregben van valami, ami felerősíti a vámpírgéneket.
- Na, és Heidi? Ő ember.
- Lehet, hogy őt ez a valami... megöli.
- És, ha nem?
- Ha nem öli meg, akkor valószínűleg erősödnek az érzékszervei. Mintha vámpír lenne. De, persze nem annyira. Sőt, még feleannyira sem, de erősebbek lesznek.
- Mi? Ő... ő is vámpír lesz?
- Nem.
- Vissza megyek hozzá.
- Biztos?
- Igen.

Mikor visszamentem, már csak Ted volt ott Heidivel. olyan gyászos képet vágott. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel itt.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Heidi...m...
- Ki ne mond! - szóltam rá. - Ki nem merd mondani! Még amúgy sem biztos. Vele is az történik, mint velem. Te mondtad, hogy ideiglenes... - nem fejeztem be. Nem tudtam. - Ugye? - kérdeztem végül.
Odasétáltam az ágyhoz. Félig fölé hajoltam.
- Nem valószínű. Alex, ő ember!
Nem. Ez nem történhet meg!
- Kérlek... mondd, hogy... - kezdtem,de elbicsaklott a hangom.
lehunytam a szemem. Egy könnycsepp gördült le az arcomról Heidi mellkasára. Mikor összeszedtem magam felnéztem Tedre.
- Várjunk! Kérlek! Legalább annyit, amennyit én voltam...
- Rendben.
- Köszönöm. És sajnálom az előbbit!
- Semmi gond.
Kimentem. Nem bírtam ott maradni. Szerettem volna, de nem ment. Lehajtott fejjel jártam-keltem napokon keresztül. Senkihez sem szóltam egy szót sem. most már nem tagadhattam senki előtt sem, legfőképpen magam előtt nem. Ahogy a kis kamaszok mondanák: Teljesen, és totálisan belezúgtam!
Minden nap csak egy kicsit tudtam bent maradni Heidinél.
Letelt az idő, amit Tedtől kértem. Ő is figyelmeztetett.
- Kérlek, adj még két napot! Egy perccel sem többet.
- Rendben, de ha addig nem történik semmi, bele kell nyugodnod a tényekbe!
- Tudom.
- Két nap, Alex. Nem több.
Még mindig semmi. Ebbe beleőrülök! Nem veszthetem el ilyen hamar! csak most kezdtük megismerni egymást.
Már csak másfél órám volt a Tedtől kért két napból. Éjjel két óra volt. Úgy éreztem, muszáj bemennem hozzá. Halkan járkáltam. A többiek vagy aludtak - már amennyit egy fél-vámpír aludni szokott -, vagy kint voltak járőrözni.
Nem fáradoztam öltözködéssel. Úgy, ahogy voltam, egy szál alsógatyában mentem át. nem érdekelt semmi.
leültem az ágy mellé, egy székre.
Egyszer csak valami furát hallottam.Csöndben hallgatóztam. Aztán hirtelen Heidi elkezdett zihálni, és kipattantak a szemei. Ó, anyám! A frászt hozta rám, de iszonyat boldog lettem.
- Alex? - kérdezte.
- Itt vagyok! Hogy érzed magad?
- Elég ramatyul. - mondta, és felém fordult.
- Jó újra ébren látni. - mosolyogtam rá.
- Hát... elég rossz érzés volt ott, a nagy semmiben...
- Te is ott voltál?
- Olyan volt, mint nemrég, az álmomban. De, hogy érted azt, hogy "te is"? Volt még valaki?
- Igen. Én.
- Mi? Mikor?
- Amikor elmentem tőled. Azért nem hallottál felőlem.
- Ó... ez...Meddig voltam...?
- Halott. És 16 napig.
- Te szent ég! Eric tuti már égen-földön keres.
- Igen. Lehet. Nem hívtuk fel. Nem akartuk halálra rémíteni.
- Alex... - kezdte fülig pirulva, és végigmért.
- Ó... sajnálom. Nem tudtam, hogy... Egy pillanat. - mondtam, és eltűntem. Két pillanat múlva újra ott ültem, immár ruhában.
- Annyira... csodálatos vagy. - mondta Heidi.
- Öhm... ezt betudhatom valami "halál utáni zavar"-nak, vagy...
-...komolyan gondolom.
Akartam valamit mondani, de csak tátogtam. Ekkor benyitott Ted, összekócolódott hajjal, pizsamagatyában.
- Heidi? De jó. Te is élsz. - mondta álmosan, és rám nézett. Én még mindig Heidit néztem elkerekedett szemekkel.
- Hát vele meg mit csináltál? - kérdezte Ted.
- Öhm... hát...- kezdte Heidi, de megráztam a fejem, és közbeszóltam.
- Semmit. Jól vagyok. Nagyon is jól!- mosolyogtam a lányra.
- Oké, akkor legyetek jók együtt. Én most megyek vissza aludni. - ásította, és kiment.
- Itt akarsz maradni, ebben a szobában? kérdeztem.
- Nem tudom... Elég nyomasztó hely...
- Csak mert gondoltam átjöhetnél a szobámba...mivel ez az ágy nem valami kényelmes... én meg átköltöznék az egyik vendégszobába...
- Biztos?
- Igen.
- Oké.- mondta, de csak továbbra is ült, a takarót magához szorítva. - De...
- Mivel nő nem él a házban, csak egy óriási pólóval tudok szolgálni. - mutattam magamra. Jó lesz?
- Tökéletes.
Nem akartam járkálni oda vissza, ezért gyorsan lekaptam magamról a pólót, és odanyújtottam Heidinek, aki rögtön fel is vette.


___________________________________________________________

Amilyen rövid részek voltak idáig néha, olyan hosszúra sikeredett ez :)
Remélem tetszett :)