Tizennyolcadik rész (Alex)

Ismét hoztam egy részt, most elég hamar :) Ééés nem is akármilyen részt. Ez 'kicsit' hosszabb lett, mint az előzőek. De ennyi elég belőlem, jöjjön a történet! :D
_________________________________________________________


Mikor beértünk a központba, a többiek már vártak minket. Ted számítógépes és egyéb ketyerés szobájában gyűltek össze. Chrissel bementünk, mire minden szem ránk szegeződött. Ian odalépett hozzánk.
- Jól vagy, Alex? Elég rosszul nézel ki.
- Imádom a kedvességeteket! - mondtam gúnyosan. - Amúgy amilyen szarul nézhetek ki, olyan szarul is érzem magam.
- Mi történt? - szólt közbe James.
- Segítettünk a csajnak, aztán hazakísértem. A ház ajtajánál álltunk, amikor megéreztem egy vámpírt. A lányt felküldtem a lakásába, még épp időben. - itt egy kis szünetet tartottam, és becsuktam a szemem. Iszonyatosan hasogatott a fejem. - Amikor már egyedül voltam a vámpír nekem esett. Harcoltunk, aztán már csak arra emlékszem, hogy a lány lakásában vagyok, és... - nem tudtam befejezni, mert hirtelen minden elsötétült előttem.

Sötét volt. Semmit nem láttam, csak a sötétséget, és ez nagyon zavart.
Ekkor egy fény nyaláb suhant el előttem és becsapódott a... nagy semmi közepébe, és ott világított tovább. Elindultam felé. Nem tetszett ez a hely. Hozzá voltam szokva, hogy bármilyen sötét is van, attól még látok.hiszen félig vámpír voltam. Igen! Ez a kulcsszó. Voltam. Tökre úgy éreztem, hogy meghaltam. Elért a vég, és vasmarokkal fogott. Nem engedett vissza. Vagy, talán mégis? Az a fény nagyon csábító volt. Muszáj elérnem! Lehet, hogy akkor mégis megmenekülök. Ha meg nem...hát az szar ügy. Nem így terveztem a halálomat. Nem lehet csak így pikk-pakk vége!
Úgy nyomultam előre a fény felé, ahogy csak tudtam. Az az érzésem volt, hogy már rohanok. De mégse...
Végre elértem a fényt. Egy icipici labda alakú izé volt. Simán elfért a kezemben. betakartam mindkét kezemmel, mire eltűnt a sötétség. Csodás. A nagy semmiből a még nagyobb semmibe kerültem. Nem tudtam, mit csináljak. Elkezdtem fel, s alá járkálni, mint egy ideges oroszlán a ketrecében. Egy idő után meguntam, és leültem. Az ujjammal malmoztam. És vártam. Gőzöm sincs, hogy mire, de vártam. Na ná, hogy tök hiába. Azt hiszem, kezdem teljesen elveszíteni a reményt. Hanyatt dőltem, és csak bámultam felfelé.
Ekkor megjelent előttem egy ragyogó, fűzöld szempár. Aztán kezdett kirajzolódni a szempár köré egy arc. Egy tündéri arc. Még sose láttam ilyen szépet. Eszembe jutott valami. Én ismerem ezt az arcot! Vagy talán mégsem? De! Igen! Ismerem. Ez Heidi!
Talán mégse haltam meg? Tuti nem. Akkor Heidi nem lenne itt. Hisz az angyalokat nem engedik le a pokolba.
 Hirtelen eltűnt, én pedig kétségbe estem. Ne! Ne hagyj itt! - akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Újra egyedül voltam a nagy semmi közepén.
 Úgy éreztem, mintha valami megfogna. Aztán az a valami rántott rajtam egy hatalmasat, majd egy picit visszasüllyedtem. Újabb rántás, majd süllyedés. Így ment ez egy darabig.

Eltűnt a sötétség, és felriadtam, mintha csak aludtam volna. Úgy ziháltam, mint aki most futotta le a maratont. Ötször egymás után.
Fura helyen voltam. Csak nem...? Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam? Kedves. Igazán hízelgő. De végül is, ha úgy vesszük, akkor tényleg meghaltam.
Lassan felültem. Kicsit émelyegtem, de nem annyira, mint mielőtt a sötétség beszippantott volna. Lemásztam az ágyról, és elindultam kifelé a szobából. Úgy csoszogtam, mint egy vén öregember. Kész csoda, ha nem keltek fel mindenkit. Már, ha este van. Elcsoszogtam Chris szobájához, és bekopogtam.
- Gyere - szólt ki Chris gyászos hangon.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam! Na,d e most eljött a szivatás ideje! Kezdek visszatérni a régi önmagamhoz. Csúcs!
Benyitottam. Chris az asztalánál ült, és olvasott valamit. Megálltam előtte. Nem vette észre, hogy én vagyok az.
- Mit olvasol? - kérdeztem, mire Chris úgy ugrott fel az asztaltól, mint, akit megcsípett valami. Halálra váltan nézett rám.
- Mi a... hogy...? De hisz.. Szent szar, a szívbajt hozod rám, ember!
- Valahogy sejtettem. De már megszokhattad volna, hogy mostanában a hullák felkelnek...
- Látom jobban vagy. De ezt akkor sem értem.
 Azt hiszem, sikerült felfognia, hogy tényleg élek. El akartam mondani, hogy mi volt, de ekkor berontott a szobába Ted.
- Rájöttem...- zihálta - Ó, te magasságos... tudtam!
- Mit? - kérdeztük egyszerre Chrissel.
 Ted most teljesen olyan volt, mint egy őrült tudós.
- Azt, hogy mi történt veled.
- És megosztod velünk eme csodás tudást? - gúnyolódott Chris.
- Nem. Először idehívom a többieket. - mondta Ted, és kiszáguldott a szobából.
Kicsit fáztam...
- Nem fázol?
Á, igen. Íme gondolatolvasó barátom, Chris.
- De.
- Oké. Sajnos most csak egy takaróval tudok szolgálni. Nem hiszem, hogy az én cuccaim jók lennének rád...
- Tökéletes - válaszoltam.
Chris előkotorta az említett takarót és rám terítette, majd leült mellém.
- Köszönöm, édes drága feleségem - viccelődtem. Vele, bármi van, mindig lehet.
- Szívesen, angyalom! - válaszolta vékony hangon. Megdermedtem.  Értetlenül néztem rá, aztán ő is rám.  - Mi van? - kérdezte ijedten.
- Semmi. - mondtam, és az ajtóra szegeztem a tekintetem, ami abban a pillanatban kinyílt. Becsődült rajta az összes Harcos, és mind tágra nyílt szemmel nézett rám. Azt hiszem, kicsit meglepődtek.
- Helló mindenki. - köszöntem - Mi van? Nem láttatok még hullát beszélni?
- Ted? - fordult felé Ian. -Mi történt?
- Alex szervezetébe egy igen furcsa méreg került, aminek pár nap kell, hogy rendesen beivódjon, és, mikor ez sikerült, ideiglenes halált okozhat. Ezért volt Alex két héten keresztül... hát... hulla.
- Mi? - kérdeztem. - Két hét?
- Aha - válaszolt Fred. - Nagyon durva volt!
- Éreztél, vagy láttál valamit? - bújt elő Tedből a tudós.
- Öhm... igen...Fos egy érzés volt. Utáltam azt a kis rohadék fényizét. - morogtam.
 James felvont szemöldökkel nézett, mire belekezdtem a mesémbe.
- ... aztán átjöttem ide, Chrishez. - fejeztem be. - De miért tartott két hétig?
- Jó sokat nyomattak beléd ebből a trutyiból. Apám... baromi szerencsés vagy, ugye tudod? bele is halhattál volna. Úgy értem, igazából. Véglegesen.
Ha én szerencsés vagyok, akkor nem akarom megtudni, hogy milyen egy szerencsétlen ember...