Mikor odaadtam neki a ruhákat, gyorsan felöltözött. Én addig előszedtem egy kis lapot, amire elkezdtem írni. Pár pillanattal később, amikor befejeztem az írást Alex elém lépett.
- Én...igazán hálás vagyok, hogy segítettél. Nem is tudom, hogy fejezzem ki...
Kicsit zavarba jöttem.
- Nem kell megköszönnöd. Ti is megmentettetek engem. Kvittek vagyunk.
Nem szoktam megbámulni a férfiakat. Nem az én stílusom. Alexet sem bámultam meg. Egészen mostanáig. Iszonyat magas volt, és izmos. A póló feszült vastag karján. A haja rövid volt, de nem tüsi, és éjfekete, egy kis kékes árnyalattal. A szeme színét nem tudom. Barna és sárga keveréke. Ha meg kéne határoznom, azt mondanám, hogy arany. De mégis, kicsit sötétebb. (És újra megjelenik humoros énem. Íme: Olyan... aranyos! Hahaha... Tudom, tudom, néha kicsit fárasztó vagyok...) Na és a hangja...Mint, amikor egy angyal zenél.
Hogy a csudába lehet egy ember ilyen tökéletes? És akkor még meg sem említettem a személyiségét. Egyszerűen elbűvölő!
Úristen! Mi van velem? Én sosem szoktam ilyet csinálni! Na, de mindegy.
- Akkor...szia. - mondta, és elindult az ajtó felé. Ne! Még oda akarom adni neki a papírt!
Ekkor vettem észre, hogy a telefon, amit odaadtam neki, ott van az asztalon. Milyen mázli, hogy kinyithatós...
Fogtam, és belecsúsztattam a papírt.
- Várj! - szóltam utána. megfordult, és odanyújtottam neki a mobilt.
- Köszi. Mindent. - mondta, és elment.
Fél pillanat alatt újra egyedül lettem a házban. hirtelen nagyon szomorú lettem. Komolyan nem értem mi van velem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése