Tizenkilencedik rész (Heidi)

Lassan három hete nem hallottam Alex felől. Én hülye! Mégis, mit vártam? Hogy naponta jelentkezni fog nálam, hogy jól van? Már az is kész csoda volt, hogy egyáltalán a kajáldában összefutottunk. Nem tudom, mit vártam. Úgyse látom soha többet...
Egyik este furát álmodtam. Homályosan láttam. Sötét volt, és egy alak feküdt - valószínűleg - a földön. Szépen lassan kezdett kitisztulni a látásom, és felismertem az embert. Alex volt. Ott feküdt, és amikor észrevett, széles mosoly terült szét az arcán. Egy darabig így voltunk, majd megint kezdett elhomályosodni előttem minden. Megrémültem. Alexszel akartam maradni. Mintha megérezte volna rémületemet, Alex teljesen kétségbe esett. Ő sem akart elengedni engem. Felém nyújtotta a kezét, de ekkor felébredtem. A párnám csurom víz volt. Zokogtam. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Valami rossz történt.
Ez után az álom után minden nap rossz kedvem volt, és minden nap zokogva ébredtem. Még Eric sem tudott felvidítani. Persze nem mondtam el neki az álmomat, és hogy azért vagyok ilyen rossz passzban. Még azt hinné, hogy megbolondultam.
Egyik este a TV előtt szundítottam el. Megint Alexszel álmodtam, de most más volt. EZ egy vidám álom volt.
Reggel, mikor felébredtem, meglepetten tapasztaltam, hogy nem vagyok csurom víz, és körülöttem minden száraz. És boldognak éreztem magam. Nem emlékeztem az álomra, csak arra, hogy a megmentőm is benne volt. Épp, hogy felkeltem, megcsörrent a telefonom.
- Szia drága! - szóltam bele.
- Helló angyalom. Ugye nem én keltettelek fel?
- Nem, már fent voltam. Úgy két perce.
- Jó. Akkor megnyugodtam. Én már bent vagyok. Te mikor jössz?
Ránéztem az órámra.
- Másfél óra, és ott vagyok. Miért?
- Állítólag kapunk egy új munkatársat, és kettőnket jelöltek ki a beavatásra.
- Csodás. Jeff tudja, hogy utálom az ilyet. Igazán kedves velem...
- Hidd el, én sem vagyok oda érte, de ez van. Nem tehetünk mást.
- Igyekszek be.
- Tárt karokkal foglak várni, angyalom!
- Oké, szia. - mondtam mosolyogva, és leraktam.
Gyorsan elvégeztem a reggeli rituáléimat, és elindultam be.


___________________________________________________________

Lenne egy kérdésem.
Ki a leendő munkatárs? Van tipp? :P

Talán egy új, a történet további részében jelentéktelen szereplő?
Esetleg valaki, akit már ismerünk?
Vagy egy új szereplő? Egy igazi szívtipró?
Vagy egy igazi bombázó?

Kire tippeltek? Kíváncsi lennék. Ha más ötletetek van, akkor mondjátok el, ha szeretnétek. Tényleg érdekelne :)

Tizennyolcadik rész (Alex)

Ismét hoztam egy részt, most elég hamar :) Ééés nem is akármilyen részt. Ez 'kicsit' hosszabb lett, mint az előzőek. De ennyi elég belőlem, jöjjön a történet! :D
_________________________________________________________


Mikor beértünk a központba, a többiek már vártak minket. Ted számítógépes és egyéb ketyerés szobájában gyűltek össze. Chrissel bementünk, mire minden szem ránk szegeződött. Ian odalépett hozzánk.
- Jól vagy, Alex? Elég rosszul nézel ki.
- Imádom a kedvességeteket! - mondtam gúnyosan. - Amúgy amilyen szarul nézhetek ki, olyan szarul is érzem magam.
- Mi történt? - szólt közbe James.
- Segítettünk a csajnak, aztán hazakísértem. A ház ajtajánál álltunk, amikor megéreztem egy vámpírt. A lányt felküldtem a lakásába, még épp időben. - itt egy kis szünetet tartottam, és becsuktam a szemem. Iszonyatosan hasogatott a fejem. - Amikor már egyedül voltam a vámpír nekem esett. Harcoltunk, aztán már csak arra emlékszem, hogy a lány lakásában vagyok, és... - nem tudtam befejezni, mert hirtelen minden elsötétült előttem.

Sötét volt. Semmit nem láttam, csak a sötétséget, és ez nagyon zavart.
Ekkor egy fény nyaláb suhant el előttem és becsapódott a... nagy semmi közepébe, és ott világított tovább. Elindultam felé. Nem tetszett ez a hely. Hozzá voltam szokva, hogy bármilyen sötét is van, attól még látok.hiszen félig vámpír voltam. Igen! Ez a kulcsszó. Voltam. Tökre úgy éreztem, hogy meghaltam. Elért a vég, és vasmarokkal fogott. Nem engedett vissza. Vagy, talán mégis? Az a fény nagyon csábító volt. Muszáj elérnem! Lehet, hogy akkor mégis megmenekülök. Ha meg nem...hát az szar ügy. Nem így terveztem a halálomat. Nem lehet csak így pikk-pakk vége!
Úgy nyomultam előre a fény felé, ahogy csak tudtam. Az az érzésem volt, hogy már rohanok. De mégse...
Végre elértem a fényt. Egy icipici labda alakú izé volt. Simán elfért a kezemben. betakartam mindkét kezemmel, mire eltűnt a sötétség. Csodás. A nagy semmiből a még nagyobb semmibe kerültem. Nem tudtam, mit csináljak. Elkezdtem fel, s alá járkálni, mint egy ideges oroszlán a ketrecében. Egy idő után meguntam, és leültem. Az ujjammal malmoztam. És vártam. Gőzöm sincs, hogy mire, de vártam. Na ná, hogy tök hiába. Azt hiszem, kezdem teljesen elveszíteni a reményt. Hanyatt dőltem, és csak bámultam felfelé.
Ekkor megjelent előttem egy ragyogó, fűzöld szempár. Aztán kezdett kirajzolódni a szempár köré egy arc. Egy tündéri arc. Még sose láttam ilyen szépet. Eszembe jutott valami. Én ismerem ezt az arcot! Vagy talán mégsem? De! Igen! Ismerem. Ez Heidi!
Talán mégse haltam meg? Tuti nem. Akkor Heidi nem lenne itt. Hisz az angyalokat nem engedik le a pokolba.
 Hirtelen eltűnt, én pedig kétségbe estem. Ne! Ne hagyj itt! - akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Újra egyedül voltam a nagy semmi közepén.
 Úgy éreztem, mintha valami megfogna. Aztán az a valami rántott rajtam egy hatalmasat, majd egy picit visszasüllyedtem. Újabb rántás, majd süllyedés. Így ment ez egy darabig.

Eltűnt a sötétség, és felriadtam, mintha csak aludtam volna. Úgy ziháltam, mint aki most futotta le a maratont. Ötször egymás után.
Fura helyen voltam. Csak nem...? Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam? Kedves. Igazán hízelgő. De végül is, ha úgy vesszük, akkor tényleg meghaltam.
Lassan felültem. Kicsit émelyegtem, de nem annyira, mint mielőtt a sötétség beszippantott volna. Lemásztam az ágyról, és elindultam kifelé a szobából. Úgy csoszogtam, mint egy vén öregember. Kész csoda, ha nem keltek fel mindenkit. Már, ha este van. Elcsoszogtam Chris szobájához, és bekopogtam.
- Gyere - szólt ki Chris gyászos hangon.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy meghaltam! Na,d e most eljött a szivatás ideje! Kezdek visszatérni a régi önmagamhoz. Csúcs!
Benyitottam. Chris az asztalánál ült, és olvasott valamit. Megálltam előtte. Nem vette észre, hogy én vagyok az.
- Mit olvasol? - kérdeztem, mire Chris úgy ugrott fel az asztaltól, mint, akit megcsípett valami. Halálra váltan nézett rám.
- Mi a... hogy...? De hisz.. Szent szar, a szívbajt hozod rám, ember!
- Valahogy sejtettem. De már megszokhattad volna, hogy mostanában a hullák felkelnek...
- Látom jobban vagy. De ezt akkor sem értem.
 Azt hiszem, sikerült felfognia, hogy tényleg élek. El akartam mondani, hogy mi volt, de ekkor berontott a szobába Ted.
- Rájöttem...- zihálta - Ó, te magasságos... tudtam!
- Mit? - kérdeztük egyszerre Chrissel.
 Ted most teljesen olyan volt, mint egy őrült tudós.
- Azt, hogy mi történt veled.
- És megosztod velünk eme csodás tudást? - gúnyolódott Chris.
- Nem. Először idehívom a többieket. - mondta Ted, és kiszáguldott a szobából.
Kicsit fáztam...
- Nem fázol?
Á, igen. Íme gondolatolvasó barátom, Chris.
- De.
- Oké. Sajnos most csak egy takaróval tudok szolgálni. Nem hiszem, hogy az én cuccaim jók lennének rád...
- Tökéletes - válaszoltam.
Chris előkotorta az említett takarót és rám terítette, majd leült mellém.
- Köszönöm, édes drága feleségem - viccelődtem. Vele, bármi van, mindig lehet.
- Szívesen, angyalom! - válaszolta vékony hangon. Megdermedtem.  Értetlenül néztem rá, aztán ő is rám.  - Mi van? - kérdezte ijedten.
- Semmi. - mondtam, és az ajtóra szegeztem a tekintetem, ami abban a pillanatban kinyílt. Becsődült rajta az összes Harcos, és mind tágra nyílt szemmel nézett rám. Azt hiszem, kicsit meglepődtek.
- Helló mindenki. - köszöntem - Mi van? Nem láttatok még hullát beszélni?
- Ted? - fordult felé Ian. -Mi történt?
- Alex szervezetébe egy igen furcsa méreg került, aminek pár nap kell, hogy rendesen beivódjon, és, mikor ez sikerült, ideiglenes halált okozhat. Ezért volt Alex két héten keresztül... hát... hulla.
- Mi? - kérdeztem. - Két hét?
- Aha - válaszolt Fred. - Nagyon durva volt!
- Éreztél, vagy láttál valamit? - bújt elő Tedből a tudós.
- Öhm... igen...Fos egy érzés volt. Utáltam azt a kis rohadék fényizét. - morogtam.
 James felvont szemöldökkel nézett, mire belekezdtem a mesémbe.
- ... aztán átjöttem ide, Chrishez. - fejeztem be. - De miért tartott két hétig?
- Jó sokat nyomattak beléd ebből a trutyiból. Apám... baromi szerencsés vagy, ugye tudod? bele is halhattál volna. Úgy értem, igazából. Véglegesen.
Ha én szerencsés vagyok, akkor nem akarom megtudni, hogy milyen egy szerencsétlen ember...

Tizenhetedik rész (Heidi)

Nagyon meglepődtem, amikor Alex megjelent. És mégis, hogy értette azt, hogy "így is úgyis megtörtént volna"? Aztán meg iszonyat kínos volt, amikor Eric megkérdezte, hogy jobban van-e.
- Tetszik neked. - jelentette ki Eric, mikor már hazafelé tartottunk. Egész délután ott voltunk, minek következtében elég fáradtak lettünk. - Ne is tagadd! Láttam rajtad.
- És, ha igen? - kérdeztem unottan.
- Akkor sincs semmi. Tudod, jó látni, ha nem vagy egyedül. Mármint pasi téren, mert bárhol máshol ott vagyok neked, ha kell.
Elkezdett fújni a szél. Meglebbentette hosszú, mézszőke hajamat. Egyenesen bele az arcomba. Ahogy így mentünk Erickel egymás mellett, egy ismeretlen biztos azt hitte volna, hogy testvérek vagyunk. Ugyan olyan színű hajunk, és szemünk volt. A magasságunk nem egyezett. Eric vagy tíz centivel magasabb volt, mint én. Mikor vidám volt, zöld szeme csak úgy ragyogott. Na, de mindegy. Most nem ez a lényeg. Még mindig azon a mondaton töröm a fejem, de semmi normális ''megfejtés'' nem jutott eszembe.
- Ha már itt tartunk... Hogy állsz a csajokkal? Van valaki?
- Nincs.
Ennyiből állt a beszélgetésünk hazáig. Eric feljött. Egy darabig nálam volt, beszélgettünk, TV-ztünk - még el is szunyókáltunk az egyik filmen - aztán hazament.

Tizenhatodik rész (Alex)

Arra ébredtem, hogy Chris bevágódik a kocsiba.
- Na, mi van álomszuszék? - kérdezte.
- Ugye sült krumplit is hoztál?
- Basszus... azt elfelejtettem. Annyira koncentráltam, hogy mindenkinek eltaláljam a kedvencét, hogy elfelejtettem.
- Akkor úgy látszik nekem is be kell mennem...
- Ennyire ragaszkodsz hozzá?
- Igen. Tudd, hogy kaja terén nem engedek.
- Oké, itt várlak.
Nagy nehezen kimásztam a kocsiból és bementem. Még most is fájt minden porcikám.
- Hé, drága, beálljak egy kicsit a pulthoz?
- Aha, köszi, angyalom!
Erre felkaptam a fejemet. Drága? Angyalom? Biztos rosszul hallottam...
Odamentem a pulthoz.
- Jó napot! Mit adhatok? - kérdezte egy hang a pult alól.
Tuti, csak hallucinálok! Ez nem lehet!
- Egy adag sült krumplit kérek. - mondtam.
A hang tulajdonosa épp felegyenesedett volna - mellesleg túl hamar - így beverte a fejét a pult szélébe.
- Elnézés, csak... - kezdte, mikor újra rendesen állt, de elhallgatott, mikor meglátott.
Úgy látszik mégsem képzelődtem...
- Heidi - mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
- Alex? Öhm... máris hozom a sült krumplidat. - mondta, és elszáguldott.
Két perc múlva egy papír zacskóval jött vissza.
- Remélem nem gondoltad komolyan. - mondtam neki, miközben átadta nekem a zacskót.
- De.
- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem te tehetsz róla. Ez az egész így is úgyis megtörtént volna. Hidd el nekem.
- Már miért történt volna?
- Azért, mert...Sajnos ezt nem mondhatom el.
Odaadtam neki a krumpli árát, és azt mondta:
- Te tudod...
Ekkor egy férfi odajött Heidi mellé. Ugyan az volt, mint akit láttam bemenni a házba.
- Á, a híres Alex. Ugye?
- Igen. Ön pedig Eric. Ugye?
- Igen. Örülök, hogy megismerhetem. Jobban van? - érdeklődött.
Heidire néztem, aki olyan vörös volt, mint a zacskó a kezemben, és a földet bámulta.
- Kicsit - válaszoltam - De sajnos most mennem kell. Viszlát, szia.
- Viszlát.
Heidi csak intett.
Kimentem, és bekászálódtam a kocsiba.
- Most jut eszembe - szólalt meg Chris, és elindultunk - Láttam bent a csajod egy másik hapsival.
- Nem a csajom! És én is találkoztam velük. A haverjáé a kajálda.
- Haver? Biztos vagy te ebben?
- Teljesen.
Pár percig csöndben ültünk, majd Chris megint elkezdett beszélni. Öt percnél tovább sose tudta befogni.
- Hallod, még mindig ramatyul nézel ki. Talán, még rosszabbul is, mint mikor felszedtelek.
- Kössz... Tudod, még mindig baromira fáj mindenem, és ha ez nem lenne elég, kezdek álmos is lenni.
- Nem csodálom. Húzós volt ez a pár nap számodra.
- Nekem mondod?

Tizenötödik rész (Heidi)

Már a kajálda utcájában jártunk, amikor elhaladtunk egy fekete Range Rover mellett. Ilyen autókat errefelé csak ritkán látni. Ezért is jól megnéztem magamnak.
Egy férfi ült benne. Valószínűleg aludt. Sötétített ablakok voltak, így nem láttam rendesen.
A kajáldában nem voltak sokan, ezért is szúrtam ki rögtön egy nagydarab férfit. Megrémültem. Mi van, ha az a motoros az, aki elszökött? Remélem nem ő. Tuti, hogy felismerne. Ekkor fordult meg. Mind a két kezében két-két telepakolt zacskó volt. Jól bevásárolt. Nem a bőrszerkós volt, hanem Alex egyik társa. De, ha ő itt van...Akkor biztos, hogy övé a Range Rover... és, ha övé a kocsi, akkor lehet, hogy Alex ült benne?
Ő is felismerhetett, mert próbált integetni. Mosolygott. Az integetés nem sikerült, ezért átvette a zacskókat a másik kezébe, úgy próbálkozott. Immár sikeresen. Teljesen meg voltam döbbenve. Hogy kerül ide? Mikor feleszméltem a csodálkozásból, visszaintegettem, mire még jobban elkezdett mosolyogni, majd kiment.
- Ismered? - kérdezte értetlenkedve Eric.
- I-igen. - dadogtam. - Ő az egyik megmentőm...

Tizennegyedik rész (Alex)

- Kajás vagyok. - szólalt meg egyszer csak Chris.
- Akkor egyél. - mondtam unottan.
- Jó. Bejössz, vagy maradsz?
- Maradok.
- Hozzak valamit neked?
- Egy hamburgert. És sült krumplit.
- Oké. Pár perc és jövök. - mondta Chris, és leállította a kocsit.
Pár perc, mi? Már egy órája várok... - gondoltam, de közben elfogott az álom.

Tizenharmadik rész (Heidi)

Mikor Alex elment, kb. egy perc múlva kopogtak. Még az ajtónál álltam, így csak megfordultam, és kinyitottam. Eric volt.
- Szia angyalom. - köszönt.
- Szia drága. Gyere be!
- Az előbb láttam kijönni a házból egy óriási hapsit. Ijesztő volt. Nem tudod, kinél volt?
- De. De miért érdekel?
- Csak kíváncsi vagyok. Tudod...- vont vállat Eric - És utána elmondhatod, hogy miért nem hallottam felőled négy napig. Heidi, komolyan aggódtam!
- Tudom. És sajnálom!
- Oké, oké. Szóval ki volt ez?
- Alex.
- Alex. Szóval nálad volt...Heidi, csak nem bepasiztál? Mondjuk nem csodálkoznék. Hisz egy gyönyörű, okos, és fiatal nő vagy.
- Kösz a dicséretet, de nem pasiztam be.
- Akkor miért volt nálad? Úgy tudom, rajtam kívül még pasi ide be nem tette a lábát...
- Azért, mert ők is segítettek nekem, és én is neki. Ennyi.
- Aha. - mondta Eric mosolyogva. - Láttam a fickót. nekem nem tudod bemesélni, hogy kicsit sem tetszik. De...várj! Mi az, hogy ''ők''?
- Öhm... hát ő és a társai... megmentettek egy motoros bandától. Aztán... Alexnek azt mondták, hogy kísérjen haza, és, amikor ideértünk hallott valamit, engem meg felküldött. Utána pedig egy idő után lementem megnézni, hogy mi történt, és Alex ott feküdt sebesülten, meg minden...
Ericnek tátva maradt a szája.
- Mégis, mikor akartál szólni?
- Miről?
- Heidi! Meg is halhattál volna!
- Tudom, és...
- Oké, sajnálod...Elugrasz nekem a kajáldába?
- Aha... úgyis rég voltam már ott.
Az a bizonyos kajálda Ericé. Egyszerűen imádja.